Attól kezdve, amikor valami szép jön szembe, a gyerek hangosan megjegyzi, „Nézd Mama, mindenki készül, milyen szép!” Aztán pár nap múlva, egykedvűen bámulok ki az ablakon, nézegetem, ahogy az üvegről kunkorodnak lefelé a hónapokkal ezelőtt felragasztott őszi falevelek, a kerámia töklámpás csendben porosodik a polcon, és végre leesik a tantusz.
Mindenki készül, csak mi nem.
Pánikba esek, mi történt már megint, hogy szaladhatott így el az idő. Már december sokadika van és még egy árva lopakodó Télapó se függeszkedik az ablakunk alatt. Rémes bűntudat kerít hatalmába. Szegény-szegény gyerekeim. Hát, milyen anyjuk van ezeknek.
Míg a Nagy az oviban, mit sem törődve holmi határidős munkával és a tornyosuló szennyessel, felkapom a Kicsit, és elrohanunk dekorációt venni. A pénztárnál sorban állva, a kosár tartalmát nézegetve, érzem, hogy kicsit úgy jártam, mint mikor éhesen megy az ember vásárolni.
A villogós karácsonyfa ajtódísz már lehet, hogy túlzás lesz, na de most már mindegy. Még egy színes magazin bedobok, ami tutira ígéri, kisgyerekekkel simán elkészíthető dekorációt rejt. Megnyugszom.
Délután nekikezdünk a közös dekorálásnak. Nagyon idilli, nagyon cuki, nagyon vicces. Öt percig.
Aztán, az üvegre tapasztható hópelyhek a padlóra és a kanapéra ragadnak, az adventi naptárat el kell vennem, mert már a huszadikai csokiért nyavalyognak, hiába mondom, hogy egy nap, egy csoki.
Összekapnak a csodaszarvason, pedig kettő van belőle. Ugyan olyan mind a kettő, de csak szerintem. Szerintük, a másiké sokkal szebb. A világítós nem világít, a villogóshoz meg nincs elem. (Mert miért mindig olyan kell, amilyen épp nincs itthon?) Mire minden, nagyjából, a helyére kerül, mindenki fáradt és durcás.
Nem vagyok elégedett, altatás után szomorkásan lapozgatom a színes magazint. Ügyeletes celebanyuka, talpig sminkben, frizurában gyönyörűséges szépruhás gyermekeivel, szupertrendi konyhába édes-cukin mézeskalácsot süt. Nahát, ez kihagyhatatlan.
Másnap, recepttel és a hozzávalókkal felvértezve, háromszor futom körbe a lakást a Nagy után, hogy ráadjak valami ünneplőset a nagy sütéshez. Inkább feladom, jó lesz nekünk sminktelenül és macinaciban is.
Jaj de édes, jaj de cuki. Három percig.
Majd, amikor a harmadik nagyon veszélyes vackot kapom ki valamelyik kezéből, pedig azt hittem mindent elpakoltam, hatodszorra vesznek össze, mert „nekem az keeeeellllll” és rengeteg kiszórt liszttől már úgy nézünk ki, mintha nálunk idebent havazna, na akkor rá kell jönnöm, hogy ebből a fotókból sem lesz karácsonyi üdvözlőlap. A celebes fotó paródiája lettünk ugyanis.
Sebaj, az illat legalább finom, a süti pedig úgy-ahogy elkészült. Gondoltam, sütünk még bejglit is, de azt hiszem, jó lesz nekünk a bolti is.
Este fáradtan mesélem a karácsonyi mesekönyvet, mély és nagyon fontos mondanivalókkal. Kicsit elszégyellem magam. A sok-sok, szép dísz között ismét koppan a tantusz, hogy ha a karácsonyra készülésről van szó, én nem is ezt szeretném a gyerekeimnek megtanítani.
Másnap elmentünk egy nagyáruházba és bevásároltunk kekszből, szaloncukorból, nápolyiból és egyéb tartós élelmiszerből, majd beadtuk egy adománygyűjtő pontra. Bár a gyerek, a maga majdnem négy évével nem értette, és a hisztit is kicsapta, hogy ő bizony nem akarja adni a sok finomságot, de remélem, hogy megjegyzik, és majd egyszer megértik.
Hazafelé az ünnepi fényeket bámulva a kis kölyök megjegyezte „Nézd Mama, milyen szép, mindenki készül, mint mi”. Megnyugodtam.
Ha kívánhatnék valamit, részemről csak annyi lenne, amit minden valamirevaló szépségkirálynő kívánna… Egészséget és nélkülözés-mentes nagyon Boldog Ünnepeket Mindenkinek!
Forrás: Budapestimami
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges