Napokon belül elindul újra a csapat, mesélj nekünk egy kicsit róla:
Bizony, pár napon belül Ugandába utazunk, a kenyai határtól 50 km-re. Nagy szükség van ránk, hiszen óriási területek vannak ellátatlanul. Ez egy 46 milliós ország, a nagyvárosokban viszonylag normális az ellátás, de a városokon kívül nincs se víz, se villany, lehetősége sincs a legtöbb embernek, hogy orvoshoz menjen, hisz mindenért fizetni kell, nem úgy mint nálunk.
Itt fizetni kell a betegnek az odajutásért, a kórházi kezelésért, azon belül a gyógyszerekért, az infúzióért, annak a szállítási költségét is felszámolják még és természetesen onnan vissza is kell jutnia a családjához. Az ugandai emberek sokat dolgoznak, de olyan csekély a bevételük, ami nem elég semmire, csak a városokban van munkalehetőség, amiért fizetést kaphatnának. Nagyon nagy segítség, hogy az önkéntes orvosok megadják nekik itt a lehetőségeket.
Idei missziónk egy csillagtúra lesz, 1 hónapig leszünk Ugandában. 6 nő, köztünk több fiatal is, akik még az orvosi szakvizsga előtt állnak. A fővárostól 250-300 km-re lesz a bázisunk, ahol hatalmas hegyek vannak, így az időjárás is kedvező lesz, hiszen olyan 28 fok körüli most az idő, de itt meg egy kicsivel azért lesz nehezebb nekünk, mert állandóan esik az eső. A napunk majd úgy fog kinézni, hogy a helyiek leszervezik nekünk az ellátási helyeket, odahívják az embereket, és ha elláttunk mindenkit, akkor megyünk a következő helyre.
Rendelés előtt imádkoznak az emberek értünk, és a gyógyító erőkért, majd ezzel is zárják a napot, nagyon megható. Lehet, hogy egy-egy helyen néhány embernek 3 napig kell sorban állnia, de a harmadik nap is ott lesz és hálás lesz, hogy ellátjuk a sérüléseit, problémáit. Itt nincs munkaidő, reggel nekiindulunk, és addig dolgozunk, amíg kell, de arra nagyon figyelünk, hogy sötétedés előtt mindig visszaérjünk a szálláshelyünkre, a rossz útviszonyok miatt is, a kátyúk, a vízfolyások és a közvilágítás hiánya miatt is.
Természetesen a misszió nemcsak orvosi kezelésről szól, hanem a felvilágosításról is, hisz itt a legtöbb ember tőlünk hallja először, hogy forralja fel a vizet a csecsemőnek, vagy épp ne ugyanabban a vízben mosson, mosogasson és fürdesse meg a gyerekeket.
Hogyan értitek meg egymást a helyi lakosokkal?
A kommunikáció mondhatni néha olyan, mint a víz és a villany: van, hogy tökéletesen működik, van, hogy egyáltalán nem, természetesen mindig kapunk tolmácsot. A tanult emberek beszélnek valami világnyelvet, angolt, több helyen franciát is, de a falvakon kívüli népnek legtöbbször nincs lehetősége iskolába járni. Ahogyan az egészségügy, az írás, olvasás, fizetős „szolgáltatás”, alapból nem jár senkinek, így nagy az analfabetizmus.
Ezeket az embereket a tolmács sem érti meg minden esetben, hiszen nagyon sokféle törzsi nyelv létezik. Van, hogy pár kilométerrel arrébb már ők maguk sem értik meg egymást. De pár nap és nagyon összeszokunk, a testbeszédükből, mutogatásukból megértjük őket és szintén ugyanígy ők is minket.
Lehet, nem tudnak írni, olvasni, és meghalnak, mert nem tudják, hogyan kell vigyázni az életükre, de tőlük is tanulhatnánk azért valamit, ugye?
Igen, mégpedig az elfogadást, ami belőlünk kihalni készül és a türelmet, mert ott az idő másképp számít. Hatalmas szeretet van ezekben az emberekben, a család, a társuk, egymás és természetesen irántunk is.
Mik azok a dolgok, amikről majd le kell mondanotok?
Mi sem fogunk dőzsölni a javakban, ahogy ők sem, de lesz vizünk, talán áramunk és zárt házakban, ágyakban alszunk. Az étkezés pedig hasonló, mint az övék, gyümölcsökön, zöldségeken élünk, fehérje csak nagyon kevés esetben jut. Ha egy száraztésztás olajos halas étel kerül elénk, az már lakomának számít, de ez nagyon mellékes az én életemben, gyorsan hozzászokom és elfogadom, hogy ha majd hazajövök, akkor eszek húst, édességet, ezt-azt, most nem ezért vagyok itt.
2010 óta járok már missziókra. Voltam veszélyes helyeken, nyomornegyedekben, keresztény országokban és iszlám hatalom alatt, háborús övezetben és senki földjén. Láttam nagyon sok csúnyán végződő esetet, maláriát, leprát, HIV fertőzött gyerekeket. Gyerekeket, akiket hagytak meghalni a szülők, mert nem volt lehetőségük kórházba vinni őket, értelmetlen halálokat, amiket egy higiénikusabb életmóddal, egy kis alap orvosi segítséggel meg lehetett volna előzni. Volt, ahol jó helyünk volt, volt áram, folyóvíz, akár még internet is, de voltak helyek, ahol se áram, se étel, se víz nem volt elég. Meg kellett tanulnunk beosztani mindent, szó szerint az utolsó cseppig. Például a napi 1 liter víz használatot, amiből ittunk és a mosakodáshoz is tartalékolnunk kellett belőle, ráadásul forró időjárás mellett.
Átértékelődik egy-egy ilyen út mellett az ember élete, gondolkodásmódja, de az én utam ez, amíg bírom, addig megyek, és márpedig bírom, nem félek semmitől, nem félek a helyiektől, a betegségektől. Egy dolgot látok csak magam előtt, hogy segítsek azokon az embereken, akiknek talán ez az egyetlen esélyük, de főként a gyerekeken, hiszen rajtuk keresztül tudjuk ezt a világot jobbá, élhetőbbé tenni.
Köszönet mindenkinek, aki az utunkat segíti anyagi támogatással és a rengeteg szemüveget, iskolaszer adományokat. Minél többet igyekszünk elvinni most a XVI. misszióban. Ami nem fér a csomagjainkba a súlyhatár miatt a repülőúton, később másik csapat fogja eljuttatni a rászorulóknak, és számítunk a Budapest-Bamako Rally résztvevőire, autóira, kamionjaira is 2018-ban.
Köszönöm szépen ezt a beszélgetést, hihetetlen izgalmas utazáson vehettem részt általad én is. Nagyon ritkán adatik meg, hogy egy ilyen erős, őszinte, de mégis nagyon közvetlen, kedves emberrel találkozhassak.
Szerencsés utat kívánok a doktornőnek és csapatának, és a Jóisten vigyázza útjukat! Várjuk haza szeretettel!
Szerző: Makai Marianna - Kecskemétimami
Ha tetszett az írás, oszd meg, hogy minél többen olvassanak róla!
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
