„Ki marad a gyerekkel?”
„Ki vásárol be?”
„Ki szervezi meg a családi összejöveteleket?”
„És a hétvégi programot?”
„Ki teszi rendbe a lakást?”
„Ki hallgatja meg a gyereket?”
„Ki főzi meg a vacsorát?”
„Ki viszi el a gyereket oda és vissza?”
„És ha beteg lett, ki marad vele? És ha már megint beteg lett?...”
Sorolhatnám még a sokunk számára ismerős kérdéseket.
Ugyan a gyermek fél éves korától vissza lehet térni a munkába - a gyed megtartása mellett -, de korántsem biztos, hogy van a környéken olyan intézmény, ami ilyen pici gyermeket befogad, és ha igen, akkor van is ott hely. Nagyobb gyereknél sem jobb a helyzet, hiszen a bölcsőde a szociális ellátórendszerhez tartozik, így a létszám feltöltésnél előnyben vannak az alacsonyabb keresetűek. Magánintézményt fizetni pedig már nem biztos, hogy megéri. Bevállalós nagymama nem mindenhol akad, de ahol van is, ott gyakran az a megfontolás kérdése, hogy a fiatalok rendszeresen bevállalják-e a nagymamát…
Ha ezen a dilemmán túl vagyunk és a mérleg nyelve a munkavállalás felé dőlt el, akkor még számos kérdés adódik pusztán abból, hogy anya már nem fog egész nap otthon ülni, így kell(ene) valaki, aki azokat a kis mellékes feladatokat ellátja, amelyektől azért anya valahogy minden nap végére csak-csak elfáradt.
Ilyenkor jön jól egy ékesszólású apa, férj, igazi támasz, aki dagadó önbizalommal kijelenti, hogy majd ő besegít (?)… Na, ez az, amitől én konkrétan a falnak megyek. Miért segít be nekem? Én talán megyek neki besegíteni a munkába? Miért van az, hogy a nagy egyenlősdi kellős közepén, mindig oda lyukadunk ki, hogy a nő feladata a háztartás és a gyerekek körüli logisztika. Hogy addig, amíg arról van szó, hogy a nők térjenek vissza a munkaerőpiacra és legyenek a magyar családok is kétkeresősök, addig mindenki gond nélkül ellát. Ennél tovább viszont már csak azon a szemüvegen keresztül, hogy a nő emellett minden klasszikusan anyai és háziasszonyi feladatot is ellásson és akkor a szabadidejében eljárhat dolgozni is - vagy éppen fordítva. De jobb, ha megtanulja meggörbíteni a teret és kiterjeszteni az időt.
Nem állítom azt, hogy lehetetlen. Félreértés ne essék, igenis lehet egyszerre gyereket nevelni, háztartást vezetni és dolgozni, barátnőnek lenni és szeretőnek is. Csak valóban kell hozzá a támogatás a társunk részéről. Anélkül nem lesz kerek a dolog. Az pedig abszolút plusz, ha sikerül és belefér, hogy külső segítséget is igénybe tudunk venni.
Ám, amikor már azt hinném, hogy szuper kerek minden, akkor megkapom: „Én vagyok az egyetlen apuka, aki oltásra viszi a gyerekét.”
Tényleg értelemszerű, hogy két dolgozó szülő közül az anya vigye a gyereket oltásra, amikor az apa nevezetesen pár utcányira dolgozik, míg anya messzire jár...?
Én talán szebben tudok köszönni az orvosnak? Vagy jobban meg tudom puszilni az oltott gyereket, mint az apja? Azt gondolom, rég rossz, ha ezek közül bármelyik kérdésre is igen a válasz.
De tudom, a másodikra sokan így felelnétek és milyen anya az ilyen… Hát, dolgozó és egyenrangú. És ugyanúgy szerető, de a gyerekeim apát is kapnak.
Mert az anyák munkaerőpiacra való visszatérésének a család szempontjából az az igazi értelme, hogy kölcsönösen átvesznek egymástól feladatokat és végre nem csak együtt alapítják, de tartják is fenn és gondozzák a családot.
Szerző: Blaskó Anna
/HR és munkaügyi szakértő, szociológus-közgazdász/
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
