Jelenlegi hely

"Állandóan libikókán ülünk!" - Interjú Dr. Bagdy Emőkével

Legyen szó a párkapcsolati, családi vagy munka-magánélet egyensúlyáról egyedül nem megy - állítja a népszerű klinikai szakpszichológus, aki könyveivel, tanulmányaival, előadásaival sokaknak segít megtalálni a boldog és kiegyensúlyozott élet felé vezető utat. A professzor asszonnyal a februári Képmás-esten tartott előadása után beszélgettünk a különböző egyensúlyok mellett önmegvalósításról és anyaság utáni újratervezésről is.

Dr. Bagdy Emőke a Budapestimaminak.


Foto: Emmer László
kepmas.hu

A mai fiatal nők közül sokan az anyaság hatására kezdik megkeresni és megtalálni azt a tevékenységet, feladatot, amire igazán vágynak. Rengeteg  inspiráló “újratervező” anya történetet látunk. Az anyaság ennyire átrendezi a hangsúlyokat? 

Az anyasággal az életünk váltópontra kerül, természetszerűleg mindent egy picit újratervezünk, mindent újrakezdünk. És ezt én nagyon konstruktívnak tartom, ugyanakkor fontos, majdhogynem sarokpont, hogy az anyaság hivatásába bekerülő nő mikor jut el oda, hogy újra akarja tervezni az életét. Milyen idős az a gyermek, aki mellett eszébe jut az a gondolat, hogy újratervezne? 

Van erre ideális időpont?

Ha egy nő a nagyon korai anya-gyermek kapcsolatból akar kilépni, és akar mielőbb újraépítkezni a munkájában, az szólhat arról, hogy az anyaság őt izolálta abból a társadalmi közegből, ahol az identitása arról szólt, hogy ő valaki a világban a saját szakmája révén. Ilyenkor egy identitásvesztett állapot, kicsit depresszív állapot miatt keresi az újra a munkába kapaszkodás létmegoldását, és emiatt nem tud igazán az anyaságban kiteljesedni. Pedig az első életév a gyerek számára létkérdés fontosságú. Kötődési munkamodell, biológiai munkamodell, stresszkezelő program és rengeteg olyan történik a gyermekben, ami ha nincs az anya állandó, következetes, kiszámítható jelenléte, akkor az imprintig bevésődött biológiai és lelki programok sérülhetnek. Tehát az első életévből "kiugrani" egészen más minőség.

Mennyire nehéz ebben a folyamatban egyensúlyt találni a nőknek?

Gyerek mellett minden nap újra kell gondolnunk, hogy a gyerek az elsődleges, vagy a munka az elsődleges, és itt jön az élet művészete! Meg kell teremteni az egyensúlyt a két szeretetkapcsolat között: az egyikben szeretnénk kibontakozni, érvényesülni, a másikban szeretnénk jó anyák lenni és a gyermekeinknek biztonságot, boldogságot adni. Ez a kettős kötés pedig azt jelenti, hogy állandóan libikókán ülünk. Állandóan.

Mi az, ami segíthet?

Én magam is végigcsináltam, megtapasztaltam és a szakirodalom is azt mondja, hogy ha van olyan párod, akivel te egy közös cél irányába haladsz, akkor az egyensúly megoldható. Ha nem közös a célotok, és nem tudtok a saját párkapcsolati libikókátokban megegyezni, hogy mennyire legyen a férfi hivatásának kibontakozása támogatva és mennyire a tied, ha ebben ti ketten nem tudtok kiegyezni, az párkapcsolati és családi krízishez vezet. Tehát azt a művészetet kell megtanulnunk asszonytársainkkal, hogy a férjünk, párunk kibontakozását, fejlődését erősítve érjük el, hogy ő maga szívből, szeretetből adjon a mi magunk szükségleteinkben időt, erőt a mi saját fejlődésünkre.

Mindig nekünk kell ügyesnek lennünk ebben? Nem egyenlőtlen helyzet ez?

Minden azon múlik, hogy milyen az én párom. Az meg attól függ, hogy én, mint nő milyen vagyok neki és vele. Az adáson múlik minden. Ha nekem fontosabb a párom, mint én magam, ha én szeretem őt, ha elsődlegesen az jár a fejemben, hogy hogyan menjenek a dolgaink úgy, hogy neki jobb legyen, akkor ő is jobban tud engem szeretni. Sajnos ennek ez a módja. Ha akarok kapni szeretetet, előbb kell ügyeskednem, hogy én adjak. Ez egy nagyon nagy trükk az életben, és erre rá kell jönni, hogy így van. Mert így lehet csak közösen tervezni, így léphet be a közös kapcsolatba a gyerek, akivel aztán lehet egy nagyon szép életegyensúlyt kialakítani.

Konfliktusok nélkül meg lehet úszni?

Egyezkedések, viták során történik minden, ahol azonban mindig letesszük a voksot, hogy mi alapjában véve szeretjük egymást és szeretjük a gyerekünket. Ez az alaptétel. Minden beszélgetésünk, vitánk kiindulója és záró szövege: "Szeretlek és szeretem a gyerekünket". Ez egy komoly küzdelem, én tudom a legjobban, 46 évig ugyanazzal az emberrel éltem, és mi magunk is nagyon komoly meccseket vívtunk, de a végén mindig meg is egyeztünk szépen. Mikor én elmentem egy hétvégi szakmai rendezvényre, akkor kértem a férjemet, hogy hozd el a lurkókat, szünetekben tudjunk találkozni, a következő hétvége pedig a tiéd, akkor te szabad vagy. Mindig megadtam a "tartozásomat", erre annyira figyeltem. Vagy amikor a férjem könyvet írt, alkotott, akkor szó szerint megszűnt a külvilág. Ezt szintén tudomásul kell venni: Ha a férfi beteg, akkor nagyon beteg, ha alkot, akkor nagyon alkot. Ő ment és alkotott, és mi lábujjhegyen jártunk. Mikor én írtam könyvet? Sokszor a konyhaasztalon írtam, miközben főztem, és nem panaszként mondom, de ez a mi hátrányunk a nőiségben. Ha mi mindezt könnyedén tudjuk venni, akkor kijön egy jó élet.

Ezek szerint mi nők jobban bírjuk a gyűrődést?

A nők a szívósabbak, ez tény. Időnként azt se tudjuk, hogy nappal van, vagy éjszaka, mégis visszük, csináljuk, intézzük. A férfi általában nem bírja az éjszakázást, minimum lumbágót kap. Statisztika van arra, hogy a gerincbántalmak a fiatal apáknál gyakoriabbak. Azt az érzést kell megtapasztalni és megtanulni annak örülni, hogy győzök, hogy kibírtam, hogy nekem fontos volt és megcsináltam. De azt ne reméljük, hogy a nőknek könnyebb lesz.

És hogy fér mindemellé az önmegvalósítás? A nők is azt hallják mindenhonnan, hogy légy önálló, valósítsd meg az álmaidat!

Az önmegvalósítás egy félrefogalmazott szó, mert aki megalkotta, Abraham Maslow, a humanisztikus pszichológia professzora, a következőt mondta: önaktualizáció, azaz aktualizálni önmagunkat, a lehetőségeinket mozgásba hozni. Na, de ez nem egy magányos dolog. Nem azt jelenti, hogy menj és könyökölj és legyél valaki, egymagadban. Az önaktualizáció fogalma szerint az ember végtelen lehetőségekkel jön létre, és ebből kell kibontakoztatnia a környezete segítségével a legjobb képességeit. Nagyon jól beágyazott szeretetkapcsolatok közegében segítenem kell a másiknak, hogy megtalálja, hogy mi benne az unikális - mert mindenkiben van - és ez a mi felelősségünk a másik felé: minél többet segíteni, kibontani az ő képességeiből. A mi kultúránk elfelejtette ezt az együttműködést, a szövetséget, pedig ez lenne az igazán jó. Ezzel szemben az önmegvalósítás kifejezés szajkózása manapság az individuumra utal, hogy mindent csinálj te egymagad. Ez egy téves dolog! Egyedül nem megyünk semmire. Olyannyira nem, hogy a szeparációs szorongás az ember leghalálosabb félelme, hogy egyedül maradok, hogy nincs senkim, a magányba szó szerint bele tudunk betegedni. Muszáj, hogy legyen mellettünk valaki, akinek fontosak vagyunk, és aki fontos számunkra.

Vági-Tóth Lilla - Budapestimami